Hírlevél


Hírek


Danku Dávid visszavonul

Wolves - 2022.11.7. 12:42

Kiadó felület 660x82

“Ha valaki azt mondja nekem anno, hogy 15 évig leszek futó, kinevetem” - interjú a visszavonuló Danku Dáviddal. Készítette: Semjényi Anna

Danku Dávid visszavonul

Egy hófehér falú, festményekkel teleaggatott kávézó Budapest szívében. Danku Dávidot a hírneve jóval megelőzi, így az interjú egyeztetésekor sejtettem, hogy egy jó hangulatú beszélgetés vár rám. A hely pedig tökéletes atmoszférát adott hozzá. Mikor megérkeztem, a galérián már türelmesen várt. A Wolves, a Hurricanes, a Sparks és persze a magyar válogatott futója elegánsan és nagy mosollyal fogadott. Miután elhelyezkedtünk, kávét rendeltem. A falon lógó vásznak pedig fültanúi lehettek egy kellemes, mégis komoly beszélgetésnek. Megtudhatták a legfontosabb pillanatokat Dávid karrierjéből. És természetesen a híres viccek sem maradhattak el.

Mi vitt előre ennyi éven keresztül?

A szívem.
Semmi más?
Valahogy mindig a szívem vitt előre leginkább. Számomra sosem volt vesztes szituáció, vesztes meccs, vesztes yard.


A való életben is így gondolkodsz?

Igen. Mindig megyek előre. Egy picit. És ez az “egy pici” kellett a pályán is.

Kaptam egy ütést.

Felálltam.

Indul a következő play.

Ezért is illik hozzám az amerikai foci: könnyű rövidtávon gondolkodni. Mindig a következő játékra kell csak koncentrálni. Így nem nehéz felállni és előre menni. De ha valaki azt mondja anno, hogy 15 évig leszek futó, kinevetem.

De azért csak kellett, hogy a tested is bírja…

Szerencsére mind a Hurricanesben, mind a Wolvesban egy konstans fallal tudtam együtt dolgozni. Ők nagyon sokat tettek azért, hogy a pályafutásom 15 év legyen, ne 12.  Mert jó running backnek lenni, de fal nélkül sehol sincs az ember. Én egy harsány, vicces figura vagyok a pályán és azon kívül is: sokszor beszélek sokat. És néha baromságokat. Nem lehetett velem könnyű nekik, de nagyon szerettem velük dolgozni.

Volt olyan, amikor azt hitted, nem tudsz majd felállni?

Volt, hogy nem keltem fel. Egy Vienna Knights elleni felkészülési mérkőzésen akkorát kaptam, hogy nem emlékszem semmire. De állítólag végigjátszottam. És jól játszottam. Visszanéztem a felvételeket, és tényleg. Ott valószínűleg agyrázkódást kaptam, de nem lehetett rajtam észrevenni. Persze, veszélyes így végignyomni egy mecset.

Nagy ütközések… Nagy ütközések… 

Kitől kaptad a legnagyobbakat?

Golitától kaptam szépeket. Nagy sebességgel, alacsonyan közlekedik. Egyszer-kétszer összevállaltunk, ami nem esett olyan jól. Korábbi években talán Bak Csabi volt az, akivel jókat ütköztünk. Aztán jött az újabb generáció: Zilai Jancsi (mindenki Jancsizza szegényt. Nagyon utálhatja.) akkora tehetség és akkora játékos... Azt azért mindig nagyon vártam, mert nem minden nap mérettethettem meg magam egy szinte NFL-essel. És persze az importok, akik teljesen más szintet képviseltek. Tudtak ütni, ütközni. Velük mindig jó volt találkozni.

Térjünk vissza egy kicsit az elejére! Mikor kezdődött nálad ez a szenvedély?


Talán egy kicsit több, mint 15 éve. Egy német sport adón láttam egy Steelers-Browns meccset. Semmit nem értettem belőle. Sok hülye üti egymást. Majd beszélnek 5 percet. Aztán megint 2 másodperc verekedés. Laikusként nem fogtam fel belőle semmit. Pláne úgy, hogy nem beszélek németül. Aztán 2005 körül már a Sport tévén mondták, hogy lehet jönni a Wolveshoz. Lázadó tinédzserként pedig úgy gondoltam, hogy ezt ki kell próbálni. Előtte már jó pár sportba belekezdtem, de egyik sem tartott ott. Épp egy pocakos időszakomat éltem, kis golyó voltam és úgy mentem le az edzésre és beleszerettem a foci miliőjébe. Pedig még ott sem értettem, mi történik. Van ez a tojáslabda, meg kell fogni valahogy, meg el is kell dobni.   De azóta is csak kevés edzést hagytam ki. Tetszett az egész szervezettsége.

A szervezettsége?

Hát, képzelheted, mennyire volt az szervezett. Ma egy esetlen próbálkozásnak sem hívnánk.

Mi az, ami a leginkább megváltozott azóta a bizonyos első edzés óta?

Minden. A menő tinédzser gyerekből, aki azt gondolta, hogy majd ő megváltja a világot, egy egészen értelmes felnőtté váltam.  Nagyon sok minden átalakult bennem. És nagyon sokat köszönhetek ennek az egésznek: barátokat, csapattársakat, ellenfeleket, akikből a végére barátok lettek. Nem is értettük, mit csinálunk. De élveztük. Amikor elkezdtem, soha nem gondoltam arra, hogy én ezt komoly szinten űzöm majd. Arra meg pláne nem, hogy egy válogatottban játszom, akikkel egy “B” csoportos EB-t nyerünk. A mai valóság nagyon messze áll az akkori realitásoktól.


Ki az az ellenfél, akiből a legmeglepőbb módon barát lett?

Szinte az egész városi rivális Cowbellst is mondhatnám. Évekig utáltuk és püföltük egymást, ahogy azt el nem lehet képzelni. Aztán jött a válogatott, és megismertük a sisak alatt rejtőzködő játékost. Ezek után még kevésbé tiszteltük a másikat. (Csak viccelek!) De rájöttünk, egyforma értékeket képviselünk. “Hát te ugyanolyan jó arc, ugyanolyan lökött vagy mint én!” A válogatottnak köszönhetően lettek olyan barátok, ismerősök, akikkel mindig volt egymáshoz egy keresett vagy épp keresetlen szavunk. Összeütköztünk, elküldtük egymást a p*csába, hogy mit csinált már megint. Aztán az öltözőben meg pacsiztunk, jó volt a hangulat.

Meg tudod saccolni, körülbelül hány barátot szereztél az évek során?

Számot nem is merek mondani. Még a végén valaki megsértődik, hogy barátnak számolom, miközben nem is az. Azért ez a népszerűség a hosszú évek alatt alakult ki: hogy ott voltam ennyi éven át a pályán. Nem voltam egy kellemes ellenfél. Sok mindenki mondta, milyen sz*r velem ütközni, kemény futó voltam, gyors ahhoz képest, hogy mekkorára nőttem. Ez a kölcsönös tisztelet tényleg az évek során alakult ki.

Láttam, sokan búcsúztattak…

Jó volt ezeket a sorokat olvasni, aminek a nagy része privát üzenetben jött. Nosztalgiáztunk, beszélgettünk, hogy mikor és hol vertük el egymást. Hogy mennyire tiszteljük és szeretjük egymást, és hogy mennyire szurkolok, hogy a jövő generációja legalább annyit tegyen le az asztalra, mint mi.

A barátságokat valószínűleg a humorérzékednek is köszönheted. Sokakban felmerült, hogy te vezeted a Miafszot. Tényleg?

Na, megmutatom a Facebook oldalamat… Semmi erre utaló jelet nem látsz. Hívtak már, de nem tudom, ki lehet az. Nekem nem kell az internet mögé bújni, én élőben viccelek.

Barátságok mellett új szokások is alakultak az évek során?

Az életem ritmusa is úgy alakult ki, hogy foci mellett tudjak edzeni is. Sokszor munka előtt és után is mentem 2-2 órát erősíteni. Sokat áldoztam érte. A hétvégi bulikat is lemondtam. Egyetemen sem én voltam a központi figura, aki minden hétvégére szervezett valamit és összehányta magát. Pont a meccsek meg edzések miatt. A döntéseimben mindig a foci volt az első. De nem hiszek a babonákban. Az egyetlen szokás, amit úgy konkrétan kialakítottam, hogy meccsek után az volt az első, hogy visszanéztem, hogy mi az, amit elrontottam. Nagy az önkritikám. Nem egyszer le is hülyéztek. A tavalyi Fehérvár ellen megnyert döntő után az volt az első, amikor hazaértem, hogy megnéztem, hol hibáztam, és kielemeztem, mit hibáztam. És senki nem értette. De nekem ez kellett.

És a bajusz?

Na igen, ez egy újabb dolog.


Hogy jött ez?

Amikor jöttek a spanyolok, akkor gondolkoztam el rajta, mi a magyar gyerekek jellegzetessége. Csattogós ostorral lóháton hátrafelé nyilaznak. Meg van bajszuk. Nyilván az első hármat nehezen lehetett volna reprezentálni, így jött az, hogy növesszünk bajszot. Többiek röhögtek, hogy persze, persze. Senki nem hitte el, hogy növesztek bajuszt. Aztán utolsó edzésre lementem úgy. “Jó, hát ez de hülyén néz ki, nekem is kell!”. És így alakult ki, hogy fontos meccsekre, döntőre, válogatott mérkőzésre csak bajusz. De imádtam. Ilyen hülyén kinézni… Zseniális volt.

De hát ezt nem kell abbahagynod most sem!

Tényleg, ez jó ötlet. Így megyek majd szurkolni!

Akad, ami nem fog majd hiányozni a fociból?

[...]

Most elgondolkodtam. Nem hiszem.  Eszembe jutottak az utazások. Amikor Svájcba kellett buszozni, 20 órán keresztül mentünk. De ez is hiányozni fog, mert nagyon jó csapatépítők voltak. A sérülések… Kinek hiányoznának? De ez is a foci része. Ha egy dolgot kéne mondanom, akkor a kondícionálós, hányatós tavaszi edzések. De összességében nincs semmi, ami ne hiányozna majd.

A búcsúposztodban írtad, hogy pályafutásod alatt a mennyet és a poklot is megjártad. Mit értettél az előbbi alatt?

A bajnoki győzelmeket. És persze az EB győzelmet. Ezeket soha senki nem fogja tudni nekem visszaadni. Azt az érzést, amiket ezekalatt átéltem, átéltünk. Az, hogy kis szarosokból egy nagy csapattá, Magyarország topjára értünk. A kis csapatokat tekintve pedig Európáéra is. Ezt soha nem gondoltam volna, mikor elkezdtünk. Ezek olyan dolgok, ha egy képre vagy éremre ránézek, visszagondolok akkor még mindig beleborzongok, és újra átélem ezeket a pillanatokat.

Az MTK Stadionban játszani, 5000 ember egyszerre hördül fel egy-egy jó megmozdulásnál. A miliő. Az atmoszféra. Ez vitt és motivált. Ez az érzés örökké itt marad bennem.

És mi volt a pokol?

A sérülések. És a vereségek. Utálok veszíteni. Az egy borzasztó dolog. De benne van a sportban. Ezt is tudni kell emelt fővel viselni, ebből is tudni kell építkezni.


Jelenleg a legutolsó, Fehérvár elleni fáj a legjobban. Mindig az a legrosszabb. Soha nem számoltam a statisztikáimat. De az megmarad, hogy ott befújtak egy fumble-t. Ami nem is volt az. De persze az is rossz, amikor a döntőbe sem jutsz be. Nagyon nehéz azt elfogadni, hogy második vagy, vagy még második sem.

Miért nem számoltad az egyéni teljesítményedet?

Az elején még írogattam a statisztikákat. Gyerekként nagyon kellett az egómnak. De egy idő után elengedtem. Azt mondtam, fogalmam sincs. Nem is érdekel. Teljesen elengedtem, hogy hány futott yard, hány touchdown, hány elkapott yard, stb. Nem számolgattam, mert nem volt fontos. Sokkal inkább a csapat és a csapatérdek. Tök mindegy, hogy szarul játszok, ha a végén mi nyerünk egy ponttal.

Azt azért már csak kiszámoltad, hogy 5 év múlva akár bekerülhetsz a magyar Hall of Fame-be.


Személy szerint nem gondoltam rá. De a többiek már mondták, hogy nézzem a jó oldalát: hamarosan Hall of Famer leszek! Ez nyilván hatalmas megtiszteltetés. A magam nyelvén meg úgy figuráztam ki: "Danku Dávid, aki hamarabb bekerült a Hírességek Csarnokába, mint Bencsics Márk". Persze, van rá reális esély. Annak is köszönhető, hogy fiatal a sport, így nem sokan kerülhetnek még be. Ha így lesz, akkor örülni fogok. Ha pedig nem, akkor nekem még valamit le kell tennem, nekem még célom lesz az amerikai focival. Akár edzőként, akár pályafestőként. De az fix, ha nem leszek Hall of Famer 5 év múlva, akkor nekem még itt akad küldetésem.

Jó szívvel adod át a futóposzt stafétáját?

Szerintem ők (Ráthonyi Kende, az ELF-et megjárt játékos és Madaras Erik, a Fehérvár runningbackje) messze jobbak lesznek, mint amilyen én valaha is voltam. Látszik a fejlődés. Menjenek külföldre játszani! Szerezzenek ott tapasztalatot! Bízom benne, hogy ők is legalább 15 év alatt kopnak majd el, és annyira élvezik majd minden pillanatát, mint én.



Riporter: Semjényi Anna
képek: Kutasi Petra, Radó Norbert, Bratincsák Péter, Hidvégi János Gábor
Kiadó felület 660x82


Budapest Wolves 2
Levelek Spartans

Budapest Wolves 2 Levelek Spartans
Időpont: 2022.7.17. 18:00
Helyszín: Div2 elődöntő az Angyalföldi Sportközpontban
Labdázz vele!
Eredmények.com
Amerikai foci live scores